Holdfényes újjászületés

V. fejezet

Elindultunk, egyre csak mentünk, amíg egy színházhoz nem értünk. Még nem jártam itt, túl neveletlennek tartottak az ilyen felsőbb körökben. El is indultam volna, amikor észre vettem, hogy egy szál, háló ruha van még mindig rajtam, meg egy csapzott fűző.
-Köhömm....Csak azt szeretném mondani, hogy.....egy szál alsóneműben vagyok. Így se szerettek ebben a körben.- majd végig nézett rajtam, mintha nem látott volna eleget.
- Jól van, akkor várj meg itt kint.- majd elviharzott. Már eltelt vagy egy félóra, mire Armel kijött egy fiatalember társaságában. Láttam a fiú szemében, a tűzet és éreztem némi bor hatása alatt áll.

- Anna bemutatom neked az Úrfit! Teljen benne kedved!- majd elment. Szívem mélyén sajnáltam, hiszen ez lesz az utolsó estélye.
- Jó napot, Kisasszony! Ha megengedi a nevem... - majd inkább megcsókoltam legyen szép az utolsó estélye. Sétálgattunk mikor elértünk a temetőhöz. Úgy látszik a sors elég ironikus kedvében járt, hogy idecsalt minket.
- Mit gondolna, ha megnéznénk egy kriptát? Mondjuk azt a szépet ott?- rábólintott. Csak mentünk le egyre a csigalépcsőn, amikor nem bírtam tovább. Meg kellett ölnöm.
- Úrfi álljon meg egy percre! Majd elkaptam a nyakát és szemfogaimat belemélyesztettem fiatal bőrébe. Szívtam az édes nedűt, éreztem, mindjárt meghal. Nem akartam, hiszen fiatal volt még talán pár évvel idősebb volt nálam. Elengedtem, majd a számat megtöröltem, bár szemfogaim még mindig ragyogtak. Lerogyott a lépcsőfokra. Csak annyit mondott.
- Szép este volt! Köszönöm. - megsajnáltam úgy döntöttem haza viszem és meggyógyítom.
Gondolhattam volna, Armel ennek egy cseppet sem örült. Tört, zúzott mindent, amit csak ért. Majd már nem bírtam tovább otthagytam a fiút és bezártam az ajtót. Armel az egész nappalit szétverte. Mindenhol törött vázák, szétszakított ágyneműk, a falakon lévő festmények ferdén és búsan lógtak, talán arra vártak valaki megigazítsa őket. Úgy látszott Armel kidühöngte magát, mert kint volt az erkélyen, lassan odaléptem hozzá. Utáltam magam, hiszen ma már másodszorra borítom ki. Ott álltam mögötte, nem szólt semmit, csak nézett ki a sötétségbe, hajával, pedig a szél játszadozott. Erőt vettem magamon és megszólítottam.

- Armel!- semmi reagálás, megpróbáltam folytatni.- csak azt szeretném mondani, hogy ha azt szeretnéd, hogy eltűntessem, akkor megteszem.- semmi válasz. Most már talán végleg eldőlt a fiú sorsa. Bementem a szobájába, a fiút már elnyomta az álom. Elkezdtem gondolkozni, milyen a halál. Jobbnak láttam, ha felébresztem és elbúcsúzok tőle. Elég volt egy picit megrázni, a szeme már is nyitva volt.
- Ááá...maga az.- mondta erőtlenül.
- Csak tudja, ez nekem nagyon nehéz és bonyolult és.....
- Ne kérem, ne kérjen bocsánatot! Egyetlen kérdésem van miért nem ölt meg?
- Micsoda? Talán, mert túl fiatal még a haláloz, de úgy látszik, be kell pótolnom. –majd lesütöttem a szemem.
- Akkor kérem! Gyorsan, hadd menjek el innen, hadd legyen végre vége.- nem értettem, hogy kérhet ilyet.
- Tudja... bűnös életet éltem. Pár nappal ezelőtt, bementem heccből egy templomba. Ott találkoztam az egyik szerzetessel, és Ő megmutatta a fényt. Mesélt nekem legendákat, amikor rátért egy ördögi történethez. Csak ennyit mondott vámpírok. Nem is nagyon értettem, hiszen templomba lennék, hogy beszélhet így egy pap. És mesélt egy lányról, aki különleges.
- Nem értem? Bűnbánatot akar? Attól nem kell meghalnia!
- De, mert el fogom mondani, hogy maga kicsoda...-erre Armel berontott és egy tőrnek adott új helyet a fiú szívében.
-Armel!! Nee....
- Kisasszony! - nyögdécselt és zihált majd folytatta.
- Köszönöm. Maga pontosan az, aki majd... - ezután elfogyott minden ereje, a lelke elszállt és szívből reméltem bűnbocsánatot nyert. Armel... megölte... méghozzá hidegvérrel. Ott ültem az ágy sarkában és a fiú fehér, és fakó arcát néztem. Ma ez volt a második halála, de ezúttal nem kapott egy újabb lelket. Nem tudtam sírni, nem tudtam ordítani. Csak ültem és néztem az arcát. Ráébredtem mivé váltam és ez lenne a sorsom. Armel hideg maradt, lassan odament az ágyhoz felemelte élettelen testét és elsuhant vele az éjszakába. Nem tudtam mit kezdeni magammal, inkább elkezdtem összepakolni Armel után. Az erkélynél megláttam, hogy feljött a Hold. Kimentem, legalább lássak valami gyönyörűt is. Kirázott a hideg, majd az izmaim megmerevedtek, a fejemben képek villogtak testem összeszorult. Kirohantam a tükör elé, nem én voltam, valaki más a szemem vörös volt a pupillám elterült, mint egy nagy fekete üveggolyó. Vissza kellett mennem az erkélyre az éghez, a Holdhoz. Megnyugodtam, meleg érzés fogott el. Majd elsötétült minden. Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, kimentem a halba ott ült Armel egy pohár vörösbor társaságában. Odarohantam hozzá és egyenesen a nyakába ugrottam.

- Jó reggelt! - majd puszit nyomtam az arcára. Gyermekként viselkedtem el akartam feledni, hogy valójában egy gyilkos vagyok. Armel nem hazudtolta meg magát, hideg volt és komor. Még volt időnk vadászatig, úgy gondoltam, kimegyek az erkélyre levegőzni. El is indultam, de Armel visszarántott egyenesen a karjaiba. Csak megölelt egy szót sem szólt. Nem tudtam, hogyan értsem ezt. Mindig ezt teszi, miután veszekedünk, de mégis annyira jó érzés volt. Párperc csönd után így szólt. - Gondolom, nem emlékszel mi történt tegnap... - majd elindult és az ablakon nézett ki.
- Sajnálom... Igen emlékszem... Megbántottalak...- ő csak tovább, mereven nézett előre.
- Nem erre gondoltam... Megint elvesztetted az önuralmad... Egyre erősödsz. - nem értettem igazán, miről beszél, de nem faggatóztam tanulva hibáimból. Fel akartam vidítani, ránéztem az órára kereken 8 óra volt. Elhatároztam meglepetést, készítek neki. Lassan odaléptem mögé, átkaroltam és a fülébe súgtam- Armel... Menj, sétálj egyet, és mire visszajössz, lesz egy meglepetésem!- egy kis hezitálás után, beleegyezett. Felvette a kabátját, majd elment. Eszembe jutott, ilyenkor péntekenként, a közeli kastélyban bálokat szoktak rendezni. Elég kockázatos volt, mivel nagy esély volt rá, hogy találkozok, a nevelőszüleimmel. Armelért, viszont megteszem, és legalább messziről figyelhetem rég elhagyott családom. Gyorsan elkészültem, közben Armel is megjött.

- Anna! Merre vagy?- gondoltam megviccelem egy kicsit, így nem válaszoltam. Elindult a szobám felé, amikor hirtelen a hátára akartam ugrani, de Ő gyorsabbnak bizonyult és megfordult. Megint a karjaiban voltam, mint ahogy máskor is. Jobban szemügyre vettem, úgy igazán. A sötét szemeit, fehér arcát előidéztem mennyit, álmodoztam és olvastam róluk és most én is azzá lettem. Újra megcsókolt, úgy igazán, az egész testemet melegség töltötte el, és pillangók táncoltak. Mesés volt a pillanat, már nem is emlékszem pontosan mi történt, de reggel Armellel ébredtem. Ő már fenn volt, mellettem feküdt és nézett. Persze reggel, vagyis akarom mondani estefelé, nem vagyok túl életteli. Fel ültem egy percre az ágyba.
- Most meg mit nézel?- majd visszahuppantam. Nem reagált, csak egy mondatot hajtogatott. „Ő lesz az”