Holdfényes újjászületés

III. fejezet


Másnap, amikor felkeltem nem akartam elhinni, hogy mi történt. Annak minősítettem, hogy biztos csak egy álom volt, ilyen nem történhet meg velem. Kirohantam gyorsan a szobából és egyenesen a csukott ablakhoz mentem. Ha tényleg csak egy álom volt, akkor nem fog megsebezni a Nap. Alig vártam végre megtudjam mi az igazság majd széttártam az ablakot, ahonnan az aranysugarak rögtön elértek. Vártam mi történik de csak csukott szemmel álltam ott. Ezek szerint csak egy álom volt és mégis milyen igaznak tűnt. Ahogy kimondtam kattant a zár, és megjelent Armel. Most már tényleg minden zavaros volt. Ha nem álmodtam, miért nem égtem hamuvá a Naptól?

- Látom, felfedezted, hogy nem égsz el a Naptól, de inkább csukd be, mert azért nem árt az elővigyázatosság.
- Áh nem is értem. Na inkább megyek vissza aludni, DE ha felébredtem MINDENT elmondasz, amit tudsz.
- Valaki itt nagyon kíváncsi, de megértem, hogyha a tegnap estétől kifáradtál. - ezt a mondatát a képéhez vágott párnával értékeltem. Végre elaludtam majd este újult erővel ébredtem, vagyis inkább Armel ébresztett föl, hogy itt az ideje, hogy vadászni menjünk. Eléggé féltem, hiszen ezt én nem fogom tudni megcsinálni ez távol állt tőlem. Majd betértünk egy kávézóba, ahol csupa előkelőségek kaptak helyet. Armel kiszúrt rögtön egy hölgyet. Ameddig Ő elvolt, én nem tudtam mit kezdeni magammal. Senki olyat nem találtam, aki igazán megérdemelte volna, hogy a vérét vegyem. Amikor betoppant egy férfi. A szívem hevesebben vert és a szívroham kerülgetett, mert aki belépett nem más volt, mint a Gróf, akit Armel megölt. – De ez lehetetlen! Hiszen láttam ahogy...! - majd hirtelen észbe kaptam, hogy kiabálok, és így szerencsére észre is vett. Próbáltam elbújni, ahogy csak tudtam, de nem sikerült odajött az asztalomhoz.
- Áh! Jó estét szívem, kedves hitvesem! – láthatólag tréfásnak találta a helyzetet.
- Hmmm..Jó estét! – nem bírtam megszólalni szinte jéggé dermedtem. Egyre csak kérdeztem, hol lehet Armel mert most kéne, hogy kimentsen, és egyáltalán, hogy élhet a Gróf, amikor szemem láttára lehelte ki lelkét.
- A Kisasszony, jól érzi magát? – gúnyolódott. Legszívesebben kardélre hánytam volna, de türtőztettem magam és csöndben vártam Armel. Végre megláttam a távolból és gyorsan intettem neki, hogy jöjjön ide.
- Köhömm! Jó estét Uram! Ahogy látom a Hölgy, nem látja szívesen magát, ezért kérem, hagyja Őt békén. - úgy látszott ezzel nem ért el sokat Armel, mivel egyre hangosabban kacagott a Gróf. Aztán feltűnt valami, vagyis inkább kivillant. Rájöttem miért nem hallt meg, hiszen ahogy nevetett láttam a két kihegyesedett szemfogát. Tehát Ő is vámpír lett, de ki ölelte meg?

- Kedves Paprika Jancsi! Ne szóljon bele más dolgába, ha kérhetem.
- Valaki nagyon tréfásnak hiszi magát, de ha gondolja, elintézhetjük kint is. - még egy darabig folytatták majd hirtelen felugrott a helyéről a Gróf, és egy karddal átdöfte Armelt. Teljesen megállt az idő körülöttem, a levegő megfagyott és azt se tudtam, mit tegyek. Láttam Armelt ahogy zihálva, fut még a halál, elöl. Nem tudom, mi történhetett velem. Megint rám tört az a rohamszerű érzés, és nem akartam mást csak megölni azt, aki ezt merte tenni. Lassan felálltam a helyemről, majd óvatosan lehajoltam Armelhez, és közben kivettem a kardját.
- Na Kisasszony, azt hiszem, most már folytathatjuk!- majd a kardot rászegeztem-
- Nem folytatunk semmit! Ezzel a karddal fogom kitaszítani testedből a lelkedet!- elindultunk kifelé, és kiértünk az utcára.
- Na, de Anna már rám is támadnál?
- Ne szólongasson már ennyit, inkább cselekedjen és védje azt a nyamvadt életét! – hirtelen megindult felém, de tudtam, mit kell tennem, pedig életemben nem volt kard a kezemben és ami volt, az is csak a nevelő apám gyűjteményéből volt, de most harcolnom kellett vele.
Egyre hevesebben küzdöttünk, a légkör már olyan feszült volt, hogy szinte látni lehetett, amikor megláttam egy árnyékot a távolban. Ösztönösen elmozdultam arra. Majd csodálkozva néztem le a földre. Ha nem láttam volna a Gróf, már elvette volna az életem. Kihsználva a helyzetet, a kardomat rászegeztem.

- Nos, van még valami gondja kedves Gróf úr? Értem szóval nincs én is így gondoltam.
- Ölj, már meg ha annyira akartál ennyire gyáva lennél?
- Nem Ön félre érti, hagyom futni, menjen csak Kedves Gróf úr! – elkerekedett szemmel nézett rám, talán azt hitte, hogy ez valami csel. Pedig nem volt az. Lassan felállt majd futásnak indult, és elveszett a sötétségben. Mintha a lelkem visszatért volna, mintha újra az a gyermek lennék sírva futottam vissza a kávéházba, ahol nem volt senki, de még Armel sem.
- Armel! Hova tűntél? Nem hallhattál meg! Válaszolj már!- úgy éreztem itt most már mindennek vége, hiszen az egyetlen, aki igazán ismert meghalt. Kifutottam és egyre csak futottam, végig a macskaköves utcán majd hirtelen valaki előttem állt, de nem érdekelt gondoltam majd tágít előlem, de nem így történt. Egyenesen nekimentem az idegennek és lerogytam a földre és csak sírtam, majd hirtelen felemelt és magához ölelt. A könnyeim nem folytak többet nem voltam szomorú, tudtam ki volt Ő.
- Armel. - suttogtam a köpenyébe egészen, aminek még mindig átható vér illata volt.
Csak álltunk ott némán, ölelkezve. Minden csendes lett és nyugodt, mint egy igazi este pont olyan, mint amikor még kislányként a parkból jöttem haza apámmal. Viszont ez sem tarthatott örökké egy ezüstös, fémes kard áthatolt a két szíven és életünket vette, azt gondoltam ez szép vég lehet, de ahogy Armel mögé néztem a Grófot, láttam.